Az alábbiakban néhány írásomat (gyermekvers, vers, karcolat, szatíra, novella, más egyéb) olvashatja:

  

 

 

 

 

A Mikulás és kutyája

(Bodza kutyám emlékére)

 

Jaj, ez a nagy csomag,

Nehezen cipelem,

Harmadnapja már, hogy

Semmit nem pihentem!

 

 

Még jó, hogy segített

Társam, ez a kajla,

Fajtájára nézve

Farkasból lett lajka.

 

 

Jöttünk ungon-berken,

Által árkon-bokron,

Integettek nekünk

Pajkos kedvű pockok.

 

 

Nagyon elfáradtam, s

Bizony megpihennék.

Hol egy ügyes gyerek,

Van-e még üres szék…?

 

- Leül -

 

Ülj le te is társam

Hadd szóljak egy pár szót,

Ki fia vagy, s miért

Húzod ezt a szánkót?

 

 

Kutya apa fia,

Farkas anya lánya,

Minden jó gyereknek

Legjobbik barátja.

 

 

Hóban megszülettél,

Fagyban nevelkedtél,

Szörnyű szürke szelek

Szőrödet színezték.

 

 

Nádas, erdő, bozót,

Csalitoknak mélye:

Minden testvérednek,

Biztos menedéke.

 

 

Tündértől eltűntél,

Manók megkergettek,

Sehol nem találtak

Nálad ügyesebbet.

 

 

Vidám jó híredet

Virágillat hozta,

Ezért lett a neved

Barkaberek Bodza.

 

 

Elszegődtél hozzám

Hűségre, munkára,

S megígérted nekem

Télapó havában:

 

 

Ha jó gyerek kapja,

Erődet nem szánod,

Akármilyen nehéz

Elhúzod a szánom’.

 

 

Kapjon minden gyermek,

Hiszen nagyon várták,

Csak a szüleiket

Soha meg ne bántsák.

 

 

Lássuk csak sorjában,

Mit is rejt a puttony.

Tisztességgel osszuk,

Hogy

Mindenkinek jusson!

 

(Kiss-Pető Tibor, 1998. decembere)

 

 

Szakdolgozatom részlete: …Bodza nevű lajka szukámmal évekig voltunk városunk Mikulása. Csinos hámot csináltattam neki, ezzel húzta be kis szánon a puttonyt a gyerekekhez, üldögélt mellettem türelmesen a csomagosztáskor, nézett kedvesen a neki tetsző porontyokra. ((Zabáltak minket az óvodások.)) Teljesen megbízható volt úgy a tömegben, ezer gyerek indiánüvöltésekor, mint a tolakodások, szemtelenkedések esetén, otthonosan mozgott minden épületben, bútorok között, karácsonyfa alatt. Egy kivétellel: a lábtörlő rácsoktól rettegett, azokon úgy kellett mindig átemelni.

Szociális tűrőképességéről még egy emlék: Egyik kultúrházi Mikulásest után a szervezők némi vendéglátásra hívtak, a gyerekek pedig csimpaszkodtak a palástomban, hogy „Mikulás bácsii, engedje játszani a Bodzááát”! Mit van mit tenni, próbáljuk meg. Bodza boldogan szaladgált a teremben, ugrált a gyermekek között, ám egyszer egy olyan kétéves forma fiúka mögé totyogott, és két kézzel egyszerre elkapta a hátára feltekert, bozontos farkát. Erre pitbulltól a palotapincsiig a világon minden kutya kitámadott volna, bennem is meghűlt a forralt bor, hogy ebből most mi lesz: „A farát nem csapta le, össze sem rezzent, hátranézett a gyerekre és a fejével oldalra billentett kettőt”. A gyerek annyira meglepődött, hogy se morgás, se vinnyogás, hogy kezeit szélesre tárva engedte el a szorongatott farkat. /A kutyát egyik Karácsonyra mérgezték meg, hogy tudjam, milyen ünnep készül…/.

 

 

A kutya képe és fajtaismertető közölve: KISS-PETŐ T. (1996) : " Der Westsibierische Laika - Ein Individualist"   "Wild und Hund" folyóirat, 1996./11. száma, 70. o., Németország.

 

 

 

Csapázók imája

 

 

Isten teremt, ember hibáz’,

- Sebzett vadunk kínban szorong.

Szellem, szerszám mit sem segít,

- Egy teremtmény lázban borong.

 

 

Kifogyhat bár a bölcs ember

Abból, ami csak sajátja,

- Mellette jár jobbik fele:

Pompás orral hű kutyája.

 

 

Gyerünk társam, becsület hajt,

Végét vetni minden kínnak!

Sebbel bántjuk meg azokat,

Isten-képmást, akik bírnak.

 

 

Kettőnket is Ő teremtett

Szenvedélyre, kisded jóra,

Harcra és az új hajnalra,

S gondolatát reánk rótta.

 

 

Menni! Ma csak ez a parancs,

Mert a sebek nagyon fájnak.

Menni, mert itt más remény sincs,

Seb a sebre már nem várhat!

 

 

Évezredes már e hajsza,

Jó Kutyám, én nem számolom!

Bűneink, s a megbocsátás

Meg van írva - itt e nyomon.

 

(Kiss-Pető Tibor, 2009. augusztus 31.)

 

 

 

A Csapázók imája vers alapjául szolgált német vers szövege:

 

„Wenn durch menschliches Verschulden
ein Geschöpf geriet in Not
und ein qualvoll Leiden, Dulden,
einem wunden Wilde droht,
wenn des Geistes hohe Stufe
und des Menschen Kunst nicht reicht,
folgt der Hund dem bangen Rufe,
seine Nase schafft es leicht!“

(Szöveg forrása: Wikipedia

&

http://www.deutscher-schweisshundeverband.de/)

 

 

 

 

Ima esti dűlőúton

 

 

 Szemem a fáradtságon tűnődik,

Uram!

Lelkem csordája már hazafelé

tódul.

Itt-ott néha még a méla kolomp

kondul,

Ahogy a tikkadt fejem a naptól

bódul.

Már csak le-le és mindjobban Terád

borul,

Válladon teremtő álmot koldul,

Kedvesem!

 

(Kiss-Pető Tibor, 1996.)

 

 

 

Féltelek

 

Láttalak a hétköznapok álmán,

Láttalak az útpadkára lökve,

Hazug hajnalon csókkal leköpve,

Búsan hittél suta holnapokban.

 

Láttalak az ünnepeid ágyán,

Láttalak egy kézben elmerülni,

Aztán egy padot messze kerülni,

Kínt áldoztál önző tegnapoknak.

 

Láttalak akkor félni a zajban,

Láttalak a forgatagban állva,

Arcok közül megváltódra várva,

… Síró szádból kifordult az ima.

 

(Kiss-Pető Tibor, 1990.)

 

 

 

Mottó: … Zöld erdő harmatját,

                  piros csizmám nyomát,

        hóval lepi bé a tél,

      hóval lepi bé a tél.

 

Bujdosóének a XX. század végéről

 

Sárgult, hűsülő tereken,

A kopott padon, helyeden,

Rólad fénnyel álmodom én,

Rólad fénnyel álmodom én.

 

Már csillogva a tájba nősz,

Elkavar, felrepít az ősz

Fel, ez a vén aranymosó,

Fel, ez a vén aranymosó.

 

A nyár majd újból táncba hív,

S megfogan egy orgonasíp,

És félve koccan a csenddel,

És félve koccan a csenddel.

 

Halkan dúdolok éneket, s

Kislány nevedet lehelem

Magányos ujjaim közé,

Magányos ujjaim közé.

 

Lábam nyomát eső mossa,

Porka havas szél porozza,

Susogva itt felejt a táj…

Susogva elfelejt a táj…

 

(Kiss-Pető Tibor, 1992.)

 

 

 

Jöjjön el a Te országod

(Ady Endre emlékére)

 

Ha majd megfakul a kedvem, hogy bízva tovább vigyen,

Ha erőm, mint részeg csavargó árokpartra pihen,

Mikor fájó köhögésem a föld porát kavarja,

És hajam csak neki lesz játék, vadászó varangynak,

Ha már az Evangélium sem mordul rám, mint máskor, s

Vágyak között egyedül fekszem, mint a fogamzáskor.

 

Mikor köröttem zörgő embertömeg táncol,

S nincs, aki betakarja meselátó álmom,

Nem hajolnak rám lélekivó szájjal,

Arcok felé többé utak sem vágynak.

Jussál eszembe akkor, kérlek,

Gyere el akkor kérlek, értem!

 

Mutasd meg a házat, hol hit van a mozdulatban,

Húnyó fényű holnaplátás, várandós tegnapban.

Tedd közénk bűneimet, lassan vetett ágyra,

Hol szép neszek biztatnak bocsánatra, vágyra.

Majd tiszta szemeddel takard be a szemem, s

Imádkozni, kérlek, add kölcsön a kezed…

 

(Kiss-Pető Tibor, 1994.)

 

Sportszelet

 

Ha jól viselkedtem, vagy ha ugyan nem, de a Dédikének jól sikerült a hetipiac, akkor kaptam egyet. Szép volt, jó volt, hangulata volt, és igazán nem hittem, hogy kér is belőle, de a felénél, harmadánál mindig megkérdeztem, „Adjak belőle, Dédike?”, „Edd csak meg Fiam! Elveted a gondját!”, hangzik azóta is az idők végezetéig a kinyilatkoztatás, minden szívek legmélyéről. Első világháborús hadiözvegy, mosónő, a belépés után pár évvel termelőszövetkezeti nyugdíjas aprócska illetményéből ennyire tellett, és az őszinteségre, véghetetlen megértésre, körömmel, karommal szeretetre. Dédnagyanyám sírjánál azóta is törlesztek, mindig eggyel, mécseskével, gyertyácskával, mindig a legkisebbel, a legegyszerűbbel, a legbájosabbal. Elvetem a gondját... Elvetem a gondját a dióscukros házi nápolyiknak, egész hétre beosztott fonott kalácsoknak, az ajtósarokban álló Csipkeszörpnek, sublótfiók ízű kockacukornak, szabadkéményben szikkadt füstfekete kolbászoknak, a marokban fényesített paradicsomoknak. Törlesztek a Százszorszépnek becézett szerényke gombocskáknak a kertben, a kapuoszlop mögé bújt orgonának, az ereszcsurgásban sorban ázó sötétkék jácintoknak, Cinka Cicának, Bundás Kutyának és Kata Tyukicának, az úszni sem, mászni is alig tudó, de hittel, daccal, bánattal is mindig megkímélt öreg kacsánknak. Már akik a faluszéli portán mellénk szegődtek leélni ezt az egyszer volt, hol nem volt életet. Mesélni egymásnak az álmodhatatlant. Együtt leélni, ami jutott, az égigérő, bárányfelhős nyarakat, a Karácsonyról suttogó zsarátnokos estéket, hittel szagolni a jószagú szeleket, záport locsolkodó Húsvétokat, lesni az őszt az ablakon át, számon tartani a vén kalendáriumokat és levelezni a Parasztbibliát, közben imádságként majszolgatni a pattogatott kukoricát. És törlesztek magamért, hogy azt hittem, nem is fáj a hajlott háta, bütykös lába, amikor nagy döccenőkkel tolja haza a tragacsot a piacról, nem is bánatos, ha túlzásba szaladt a bolondozásom, nincs is egyedül, ha hazavisznek tőle, hiszen szeret engem. Akkor neki nem lehet sosem baja! Csak nekem, ha nem szeretne…

 A Dédike már beteges volt, piacra sem járt, én is iskolás lettem. Sportszeletet is elég ritkán kaptam már, esetleg, ha jól viselkedtem. Újból ősz lett, már ahogy lenni szokott, de hidegebb, szelesebb, szürkébb, bántóbb, mint amit eddig láttunk, az iskola is jó régen tartott már, amikor egy különösen borús napon a tanító nénink, áldott emlékű Cöne Néni az osztályban előbb a hátsó padsorból a Dani Misit, majd az első padból engemet állított fel. Gyanús volt, hogy egyszerre. Cöne Néninek ritkán, de gyorsan eljárt a keze. Dani Misiről pedig tudni lehetett, hogy a tarka ruhás cigány anyja neveli egyedül, betegen, az apjuk meg tán magyar, de időben lelépett, vagy meghalt. Vagy előbb lelépett és azután halt meg? További változat már ugye nincs is? Így mindenki annyit tudhatott, amennyi neki jól esett. És a nővére hoz haza annyi keresetet a ládagyárból, hogy éldegélnek valahogyan, bár Misi az osztályfőnöki kötelező ellenőrzéseken, amikor meg kellett kérdezni a gyermek táplálkozási szokásait is, legtöbbször azt válaszolta az ebédet firtató kérdésekre, hogy tejleves volt. „És azután?” kérdezte szigorúan Cöne Néni, „Azután? Azután, azután meg kenyér!”, bökte ki sikeresen Misi. „Milyen az a tejleves?”, „Hát, van benne teej, meg kenyéér!” számlálta elő az ujjain, fitogtatta a szakmaiságát Misi. „Aha, tejleves!” csipkedte Cöne Néni, és aznap már nem volt felelés, házi feladat is alig, mégis lapított az osztály, mert Cöne Néni egyre mérgesebb lett ránk, pedig a Misivel viccelt is még, azóta meg nem csináltunk semmit… Misinek sok egyebe mellett nem volt se táskája, se tollszára, se tintája, és a haja is régóta nyíratlan volt. Ma azonban éppen frissen mosott hajjal érkezett, biztosan kaptak valahonnét, a ládagyárból hulladékfát. Álltunk tanácstalanul, hogy ebből mi lesz! (Közös bűneink voltak ugyan, de még októberben. Akkor tutajozni mentünk a Vízaljra a délutáni napközi helyett, de nem jutottunk túl messzire a vízen, mert állandóan az ácskapcsokat kellett az evezővel kalapálni, nehogy szétessenek a rönkök. Több szempontból is megúsztuk, még az iskolában sem tűnt fel a hiányzásunk.) Cöne Néni azonban nem hagyott időt a találgatásra, gyorsan rendelkezett. „Tibi! Itt van 10 Forint, megnyíratod a Misit, veszel neki tollszárat, tollhegyet, tintából pedig a tiédet használja, majd átül az első padba. Siettek vissza, és aztán elszámolsz a pénzzel. Na, induljatok!” Megkönnyebbülve el is indultunk, de ahogy az utcára kiértünk, már elkezdtünk számolni. Ha én Misinek nem a legjobb, az újfajta vastag, színes, műanyag tollszárat veszem meg, hanem a legolcsóbbat, a vékony faszárút, tollhegyből is csak, az óhatatlanul szükséges mennyiséget, egy darabot kérünk, és a borbélynál Misi nem fazonra nyíratkozik, hanem az olcsóbb kopaszra, aminek a 3,80 helyett csak 3,10 az ára, akkor még tudunk venni egy-egy Sportszeletet is, ami akkoriban darabonként bizony 1 Forint 20 fillérbe került. Így is lett. A papírboltban volt még a régebbi fajta tollszárból, a tollhegyet is sikerrel lealkudtuk az előirányzott mennyiségre. A borbély bácsinál már adódtak ugyan nehézségek, mert kétszer is visszakérdezett, hogy jól gondoltuk-e a választást, meg nem is lenne sokkal drágább a fazonra nyírás a kopasztól, meg azt nyáron szokták, de mi kitartóan igyekeztünk meggyőzőek lenni, így aztán végül is letarolta Misi hullámos, fekete haját, minek utána a feje kétárnyalatú lett. Arcának nyári barnaságából tartott még és emellé társult a fehér fejbőr, de mi már siettünk is a Csemegébe, kapkodva fizettünk, és a két darab Sportszeletet győzelmesen bontottuk ki az ezüstpapírból az utcán. Az íze azonban nem a régi volt, ennek megfelelően gyorsan bevágtuk, de az iskola felé már egyre lassabban mentünk, a széles emeleti lépcsőn is meg-megálltunk. Az osztálytermünk ajtaja elé érve pedig pár mondatban megvitattuk, hogy ki is menjen előre. Azután "Csókolom, tanító nééniii!" csikorgott az ajtó, Misi ment előttem, én az egyezség szerint szorosan tartottam a lépést mögötte, a felbujtók, bűnsegédek és tettestársak helyén. Ahogyan Misi az új fejével bevilágított a félhomályos, borongós, unalmas késő őszi osztályterembe, felkurjantott a röhögés, és csak egy ember sajnálta, ez én voltam: Mekkora pofont fog kapni miattam, de nyilván én is. Cöne Néni felénk fordult, a szemüvege villant egyet, értett ő már mindent, de a szavakat még kereste, majd csak annyit dördült, „Na, tűnjetek a helyetekre!” Kérdése később sem volt, az elszámolást sem hozta sosem szóba. Egy padba is csak másnap reggel kellett ülnünk és még akkor is mereven elnézett felettünk, igaz, mi meg csak a leckét körmöltük…

Azóta szeretem a tintásüvegeket, tintatartókat, kalamárisokat. Hosszasan forgatgatom őket, ha még a kezembe kerülnek, megnyugtat a látványuk, biztat az érintésük, hogy nincs minden veszve, van még valami előttünk, ami majd megváltoztat mindent, és..., és talán nem is múlt el minden jóság ezen a világon.

 

 

(Kiss-Pető Tibor, 2010. decembere)

 

 

Tévedni tudni kell…

 

Lulu Nigériából érkezett a főiskolai kampuszba, és a földrajzi adottságok okán, no meg mivel az ösztöndíjat is nagy leleménnyel tudta „cseppfolyósítani” ritkán utazott haza. Vizsgák után, nyári szünetekben is maradt, nem kis rémületet okozva ezzel a nyári gyakorlat helyszínének kijelölt aprócska somogyi faluban, amikor egy fülledt, öreg estébe hajló időpontban, a világos sortjában, strandpapucsban és ing nélkül leszállt a menetrendszerű buszról, és minden úti poggyászát egyetlen fehér reklámtáskában lóbálta. A faluban villámgyorsan szétterjedt a hír, hogy szellemek járnak a főutcán, mert néhányan a kocsmából hazafelé tértükben egy fehér nylontáskát láttak egy fehér rövidnadrág mellett derékmagasságban a falun keresztül libegni, kisidőre megállt, majd sietve elfordult Andocs felé. A kevésbé kapatosak közül páran még a plébánoshoz is bezörgettek, miszerint netán itt a világvége, de mielőtt a harang imára kondult volna, Lulu sikerrel megérkezett a termelőszövetkezet faluszéli majorjába, ahol még tartott a főiskolások discó fedőnevű alkoholos esztrádműsora. Lulu a sztárvendég szerepét szerényen elhárítva magától, évfolyamtársai közé zuhant, hogy lemaradását erőltetett menetben behozza. Már megint valami vizsga miatt érkezett megkésve a gyakorlatra, nélkülözte a társaságot, és vitte így akaratlanul is a megtérés küszöbére az egyébként jobb sorsra érdemes magyar falut. A falu népe másnap felidézte, értékelte a fejleményeket, és megállapították, hogy durvább csapást sem a rosszabb, sem a jótétebb szellemek nem okozhatnak a falu életében, lányaik erkölcsében, mint a duhaj főiskolás évfolyam, az oroszok sem tettek nagyobb kárt az asszonyokban, a németek is a női bicikliket vitték inkább, tatár, török dúlását is átvészelték valahogyan, tehát jobb, ha a fekete szellem jön vendégségbe, mint a fehér rohamszentek. Ettől kezdve Lulu az elkényeztetett világfiak életét élte, állandóan vacsora és italmeghívásokkal küszködött, és a falu összes lánya vele akart táncolni a kedvéért immár rendszeressé tett discoban. De hát mindennek vége szakad egyszer, így a nyári gyakorlatnak, szerelemnek, a kissé meghosszabbított falusi vakációnak is, és sóhaj, kezdődött az új szemeszter. Lulu egy magányos hétvégén a kollégiumi konyhában kotyvasztott búsan, másnapos is volt ugyan, de ettől függetlenül is áldozott magára, evett néha valami főtt ételt. A hasonló tünetekkel bajlódó sorstársai, akik emiatt sem, az eltűnt útiköltségek miatt sem tudtak időben hazautazni, néha rányitották a konyhaajtót, és lagymatagon, csupán a kötelező kíváncsiság hangján érdeklődték, „Mit főzöl, Lulu?”. „Émbérhúst, Főnök, émbérhúst!” hangzott az eddig őt ért valamennyi előítélet kivonata, míg egyszer a legbizalmasabb magyarisztáni barátja, a hasonlóan becézett neve miatt is, alkoholtűrő képessége miatt is valamiféle „kereszttestvérséget” vállaló Kiss Lukács be nem lépett és meg nem emelte a fazék fedőjét. A látvány több volt, mint döbbenet, mondhatni, tudományfilozófiai szempontból új fejezet: A fazéknyi fortyogó tiszta vízben egy „Rizses lecsó kolbásszal” feliratú felbontatlan készételkonzerv melegedett - és -  felette sötétpirosan billegett egy darab cseresznyepaprika. Lukács előbb végiggondolta, hogy mennyit is ivott az éjjel, áttekintette a fizika tantárgy keretében eddig nyert ismereteit, a saját természetrajzát, eddigi zökkenőmentes barátságukat, és a tőle telhető legnagyobb illemmel megkérdezte: „Hát ez a paprika? Vazze!” A válasz szabatos, átgondolt és a lényegét tekintve kielégítő volt: „Ném szérétém, há nágyon csíp, csák, há picit!”, és a picit még mutatta is…

 

 

Éppen München

 

München felé utaztunk épp’, néhány pihenővel. Ami jelentette a magyar-osztrák határ innenső oldalán történő éjszakázást, hogy aztán – a meghirdetett útiprogram kegyes szavait idézve – kipihenten folytathassuk utunkat a Bajor Szabadállam felé, persze egy kiadós sörtúra céljából. A program tartalmazta az Olimpiai Stadion, egyben a Bayern München futballpálya, a BMW Központ, Frauenkirche, Bajor Halászati és Vadászati Múzeum, a Játékmúzeum megtekintését, hozzávéve még ehhez a bajor fehérvirsli barnamustárral, Hofbräuhaus, Obazda, főtt és sült csülök nevezetességeket, tovább utazva a bajor királyi kastélyok és még más egyebek is. Az első éjszakát, bár erősen megkurtítva, mint említettem, még hazai földön töltöttük. A csekély igényű szálláshely elfoglalása után kenyeret venni indultunk el, de útközben ráakadtunk egy zöld-fehér feliratú vendéglátóipari egységre, hivatalos nevén Fradi Kocsmára. Pár perccel záróra előtt toppantunk be, és a kocsmáros a kezeit széttárva mentegetőzött, hogy „Éppen zárunk, uraim!”. Ekkor barátságunkat arcunkon mutatva csak annyit kértünk, hogy egy rundót hadd igyunk, és akkor már nem fáradtunk hiába, sőt távozunk. Belement, ámde a poharak megemelésekor az egyetlen közös tüdőből felhangzó FTC csatakiáltást hallva, immár könnyes szemekkel, de belülről zárta be az ajtót, és maradásra szólított fel bennünket. Belementünk. Kenyeret ugyan már nem ettünk aznap, viszont sört, bort, pálinkát, maradék rumot, akciós konyakot szépen fogyasztottunk. Kisvárosunk jegyzőjének a gyomra egyébiránt ugyan nem bírt két nemzeti minimumot, a pacalt és a pálinkát, ez utóbbit, se eredeti kisüsti, se gyári utánzat formában, ezért hektoliterfokra átszámítva, közel azonos mennyiségű Unicumot ivott meg mindig, ha a liturgiában a töményhez érkeztünk. Szóval, megtett mindent, amit megkövetelt a haza, elvárt a szurkolótábor. Mivel az ajtó már zárva volt, ezért egy esetleges verekedésnél is csak a zéró összegű játszma szabályai érvényesülhettek, jóra senki nem számíthatott, ennek biztos tudatában gondosan kíméltük egymást a helyi közönség kevésszámú bennrekedt tagjával, úgy jó felesben is voltunk, annyira, hogy hajnaltájt már össznemzeti testvérré fogadás és külön erre még vérszerződések is köttettek. Ezt megelőzően is egymás szülőfalujának, családjának pontos ismertetése, emlékezetesebb ívű barátnőink, hovatovább jeles történeteink közzé tétele történt, így máris kulturális műfajjá fajult a kezdeti ivászat. Nem különben, amikor farkasüvöltésszerűen felharsant a szurkolótáborunk jól begyakorlott kultúrbetétje, a „Galambszívet örököltem, az édesanyámtól” kezdetű dalcsokrunk. Ezzel mindenhol sikert arattunk, szép, tartós emlékeket hagytunk magunk után, néha csak romokat. Éppen a felső oktávokat ostromoltuk és a hangerő is régen csúcsra volt járatva, amikor egyik útitársunknak hívása jött a mobiltelefonján. Előbb nem foglalkozott vele, de amikor meglátta a kijelzőn, hogy a felesége hívja, akkor elsápadt, mert hogy éppen az indulásunk előtt fenyegette meg válóperrel a neje, ha így folytatja és nem csökken a futball, a tarokk, a haverok és az italozás iránti (egymással összefüggő) rajongása, és persze az utazás egyik feltétele is ennek vállalása volt. Sápadt volt erősen tehát bajnokunk, ahogy felvette a telefont, és reszketve előredőlt a fülére tenni, ám a jegyző éppen az „Akácos úúút, ha végigmegyek rajtad ééén” hosszan kitartott strófája közben, és éppen a legnagyobb hangorkánban a túlsó fülébe beleordította: „Mondd azt, hogy az Operában vagyunk!”…

… Még évekkel korábban Schuhman professzor a műszaki egyetem mezőgazdasági karán az egyetlen hegyen Freisingben elvitt a kilátóhoz. Innét tiszta időben el lehetett Münchenig látni. Nem értettem, hogy a sétán kívül mit akar az öregúr. Hetente bejött még a tanszékre, mindig hozott az ösztöndíjasoknak, tanársegédeknek egy nagy doboz édessüteményt, pékárut, vajas kekszet, mézeskalácsot, Mandelspekulatiust, egyebet, szó nélkül letette a kávéfőzős asztalra, bement régi kollégáihoz ezt, azt megbeszélni, főleg a FAO ügyekről, pár szót váltott velünk is. Néha, ha elhúzódott a megbeszélése, még egy-egy ebédre is meghívott valamelyikünket, arabot, négert, bosnyákot, törököt, magyart, ahogyan sikerült, globális élelmezési, környezeti, kulturális kérdésekről elbeszélgettünk és távozott. Azon a délután megszólított, hogy kísérjem el, és az egyetemi kampusz területén álló hegyre mentünk. A világból nekem jutott szakrális élmény volt ez, és azóta sem hagy nyugodni. Tiszta idő volt nagyon és a bő húsz kilométerről is látszottak München házai, néhány jellegzetes épülete. Ő panaszosan a városra mutatott, és csak annyit mondott. Uram, 1950-ben még München túlsó felét is lehetett látni, egyetlen álló fal sem volt, éhezett a város és az asszonyok válogatták a téglákat. Forduljon bárhogyan is a világpolitika, soha többé háborút, „Nie! Nie wieder! Nie wieder Krieg!” ismételgette öreguras motyogással, duzzogva, de tisztán, prófétai átokkal, kőtáblásan. És „mivel a holtak hallgatnak, ezért mindig, minden elölről kezdődik”, vallja és hirdeti Freising főterecskéjén a világháborús vas emlékmű, közvetlen rálátással az Elesettek Kápolnájából. Hát talán ezért félt az öreg lelke, és ezért hordta hetente azt a rengeteg süteményt minden népek fiainak, a hegyre, áldozatul…

…München a szőnyegbombázás ellenére örök, mert az emberek lelke teszi azzá. Szigorú, ha munka van, kedélyes, ha ünnep van, ezért mindig van holnapja. Emlékezni is bátrak, tervezni is merészek. Sok mindent végignéztünk, láttunk is valami keveset. Ámulattal jártunk a bajor autócsodáknál, áhítattal ültünk a testvéri futballpálya lelátóján, felidéztük a mérkőzéseket, a nagytiszteletű neveket, végigettük az óbajor menüt, le is gurítottunk pár literes korsót is rá, majd ilyen hangulatban lefordítottuk a legdurvább vicceket hálás vendéglátóinknak. Harsány kiránduláson felszuszogtunk a Neuschwanstein kastélyba vezető meredek erdei úton, meg is hatódtunk az ifjú bajor király emlékén, akin nem fogott a kora, aki mert őrült lenni, időt megállítani, földönkívüli lényekkel, Istenküldte zsenikkel barátkozni, velük szellemkenyeret majszolgatni, de legkedvesebb emlék a Fradi Kocsma maradt.

Már amennyire még emlékezni tudunk rá.

 

 

Katonai csillagok (válogatás)

 

Az, más,

avagy az ízlésről és más népek konyhájáról jobb nem vitatkozni…

 

Döme Lajos honvédet a maga 130 kilójával a röhögő tisztek hivatalosan létszámpótlásként, maguk között túlélési próbaként nevezve, mindegy, de a harckocsi zászlóaljhoz osztották be, löveg-töltőkezelőnek. Ezen fegyvernem a huszárság jogutódja, ezért tudvalevően itt csak a szűkösebb anyagfelhasználású, mérsékelt kiterjedésű emberi teremtmények érvényesülhetnek a fizika ma érvényes törvényei szerint. Közre játszott ebben a tévedésben az a tény is, hogy Döme honvéd a harsány viselkedése mellett, még igen jól láthatóan a kisebbséghez, jelesül a cigány etnikumhoz is tartozott. És nem javított a helyzetén az sem, hogy a leghangosabban röhögő tisztek maguk is hasonló vonásokkal küszködtek. Lajos messze ellátott a teljes felsorakozott zászlóalja, kis bajtársainak feje felett, míg mi, az igazi, szabványos harckocsizó alkatú, 150-165 cm közötti szemcsetartomány, ha vonulnunk kellett, csak tornyos, hurkás alakját láttuk magunk előtt, az irányt, tájat, utat, napot már kevésbé. Mit mondjak a kínjairól, és a közhangulatról, amikor a harckocsi búvónyílásán nagy erőlködéssel úgy préselte ki magát, hogy kiérve cuppant, mint a dugó, ha kihúzzák az üvegből. Minden gyakorlótéri bevetésünk után, hol a feje, hol a bordái horzsolódtak le, hol a harckocsi löveg lőszerétől zúzódott össze a keze, de legalább is erősen vérzett. Ő azonban a sebeit is csak mutogatta, leginkább hősi fegyvertényhez hasonlította, bár helyenként a besorozó tisztekről, azok remélhető jövőjéről sem feledkezett meg. Lajosunk egyébiránt jámbor és bohém életet élt, életkorukra és családi jogállásukra való tekintet nélkül felettébb kedvelte a nőket, vallotta, hogy minden korcsoportjuknak megvan a maga értéke, mármint a fogyasztási értéke. Hajszín, testalkat, kisebb-nagyobb születési hibák szerint sem tett közöttük különbséget. Esténként, amikor gyakorlatokról a laktanyába visszavonultunk, rázódtunk a teherkocsik platóján, sűrűn rácsodálkozott az emeletes tiszti lakótelep ablakaira, valahogy úgy, mint ahogy egy kíváncsi gyermek az ajtónyílásban a kivilágított karácsonyfára: Ugyan, mi is lehet alatta? Itt pedig, hát, hogyan is mondjam tőle finomabban: egy helyen micsoda káprázatos mennyiségben zajlik férfi és nő meghitt együttléte. Egyáltalán, szépen gyarapította a felhalmozott magyar kultúrkincset. És mivel erősen lokálpatrióta hajlamai is voltak, hát városnak csak Jászberényt ismerte el, minden életre való ember szerinte csak ott élt, a megélhetési módja büntetési tételeitől függetlenül is. A stílus, számára vagányság és önérzet volt egyszerre, azaz, nagyjából annyi, hogy mit tűrnek el nekem, és mit tűrök el én másoknak, bármiféle más, tehát simlis értelmezést erősen vitatott. Kedvelte még a szaftos, csípős kiszólásokat, a szürrealista minősítéseket, alig közelítő hasonlatokat, az ízlése szerinti jó dumákat és a mélyen átélt szónoklatokat. Ezt maga is gyakorta művelte, közben pedig az éppen viselt hangulatától függően hol jásznak, hol cigánynak vallotta magát, óvatosabb rohamaiban már csak jászságinak. Amikor éppen a jász térfélen tartózkodott, akkor igen nagy ötletességgel, erős lendülettel szidta a cigányság minden eddig megtapasztalt, hallott, látott, valósnak vélt, vagy bármikor is elképzelhető tulajdonságait. Ilyenkor egyazon nép neve körül a piszkoos, büdöös, bunkó, tahó, műűveletleen jelzők cserélődtek, sokszor levegőt is alig vett, izzadt, csillogott és virtuóz volt. Egy hasonló kezdetű szónoklatában a cigány gasztronómia egyik gyöngyszemét, az ürgehúst és annak fogyasztását ostorozta. A jelzőket, vesszőket nem ismétlem, amiket magából kiömleszteni volt képes, ám egyszer csak elérkezett beszédében az őszinteséghez, keresztje alatt megbotlott, a hangja térdre csuklott és hebegve meggyónt: „Na, jó! A sündisznót mi is megesszük, de az, más!” (Szó se róla, Lajoskám! Tudod, mi is így vagyunk történelmi alapon a franciákkal, meg a csigáikkal. Közben pedig Virághéknál ég a világ, sütik már a rántott békát, de csak a tavaszi és az őszi szezonban, mert akkor nem eszik (annyi) legyet, zimme-zum, gondolom, nem is olyan kövérek, rece-fice, de kedves Virághék sajtkukacnak tisztelik, becsülik, és visszatessékelik a sajtba a döglegyek nyüveit: „mert, benne terem az kérem, és jobb attú’ a’ zíze nekije”. Emellett még szerte e hazában igen népszerűen és komoly szakértelemmel készül az ízes tökepörkölt, másként főzve herénytokány, avagy a kakaska büszkesége, neveztetik még úgyis, mint a cicije. És még más egyebek: pacal, pofa, libaláb, vese, velő, vízhólyag, zúza, tüdő, tehéntőgy, köröm, cseplesz, gercsula, taréj, farok, malacfül, mirigy, segglyuk, borjúnyelv, jóvér, haltej, halikra. Úri háznál a tengeri pók és a mirelitpolip járja, szalonkadreck és jól kiérlelt, alig büdös fácán, de citrommal cseppentik le az osztrigát, hogy mozdul-e még, mert azt meg már csak frissen, értsd ezalatt, élve jó lenyelni. Ugyanezen megfontolásból fől kínjában veresre a rák és sírdogál a káposztás csík, a bennfőtt szarral együtt, és mert nem kiabál, hát, élve belezik ki a pontyokat is. Életlen késsel. Közben szidják az anyját, ha netán csapkod is emiatt. Nem számít ám az sem, milyen áhítat böjtje van éppen, Karácsony, vagy Húsvét jövel, és hosszan visíthat a hízódisznó, ha a francia televízió filmezi, vagy ha Gyuszi bácsi főböllér előtte jól bepálinkázott. Eggyel odébb, a parasztportán is párolódik már jó pár napos leletként a rabsicnyúl és a hurokba fagyott fogolymadár, fől a fészekből kilőtt varjúfiók húsa, mája, hája, fiaveréb combja, védett rigó füttye, kacskaringós sárgamálú rézangyala, és csak rágni nehogy kelljen már, tehát tejesbárány, szopósmalac, a puhácska püspökfalat, dupla zsíron színbélháj. No és a kiszikkadt Bagolytüdő, de ez már tényleg valami más.)

 

 

 

Katonai csillagok (válogatás)

 

Béni főtörzs, 

avagy a filozófia haszna

 

 „Kisbarátom! Beleverem a földbe és körülhugyozom!” élt vissza sokadszorra is a mentelmi jogával Béni főtörzs a gyakorlótéren. Ezt követően még körül is nézett, hogy lássa az elképedt arcokat, tudja majd a helyőrségi tiszti klubban mesélni, hányan is hallották legújabb zseniális szikráját. Dögletes meleg volt már hetek óta. Ez azonban nem hátráltathatta a kiképzési terv végrehajtását, tehát teljes menetfelszerelésben, súlyosbított esetben vegyvédelmi köpenybe is burkolózva, és rohamsisakkal a fejünkön ostromoltuk folyamatosan a távoli homokbuckát, ahol a kiképzési terv útmutatásai szerint az ellenség rejtőzik. Ács Zozó barátunk, bajtársunk és spirituálisunk kezdett filozófikus hangulatba kerülni, ami nála a legvégső stádium volt. Ettől kezdve már csak a kozmikus kapcsolatok és transzcendentális összefüggések érdekelték, a földi valóság, a hadbíróság és egyéb jogi következmények már kevésbé. Ács Zozó sem a tisztek, sem az öreg katonák szemében nem volt kívánatos jelenség. És bár jól kidolgozott, dagadó izmok, ruganyos mozgás sejtette egy esetleges konfliktus kimenetelét, a hosszútávú menetgyakorlaton is fél órán át könyörgött, hogy vihesse az én hátizsákomat is, mégis sokan hitték úgy, hogy a Föld teremtésekor valami nagy hiba történt, és a természetes szelekció is hagy selejtet maga után, ha ilyen földöntúli lények a kortársaink lehetnek. Már a kiképzési időszak legelején kellően megalapozta a hírét azzal, amikor a harmadidőszakos, úgynevezett öreg katonák kedvencének számító „általános körletrend” rendezvény során, amikor mindent a létező legnagyobb rendetlenségbe túrtak fel, és azt az újoncoknak kellett normaidőre helyre hozni, beleértve a folyosó mosószeres elárasztását is, szóval, egy ilyen minősített időszakban Zozó hirtelen feltelepedett a felső vaságyra, törökülésben a Bibliát olvasta és közben hindu dallamokat furulyázott… A folyosóügyeletes öreg katona a tüszős manduláit mutogatva üvöltözött vele a földről, mire Zozó elvette a szájától a furulyát és a nyitott Biblia fölött révült mosollyal az égből szólt a kaffogó vaddisznóhoz: „Jézus szeret Tégedet is!”. Mobutun, az öreg katonán, akit a golyó sem fogott, lila csíkok jelentek meg, és az ügyeletes egészségügyis tiszt kiérkeztéig a legsürgősebben hibernálni kellett. (Nehezen heverte ki a csapást, mert ő idézgette a legbüszkébben elődeinek hatalmas mondását, miszerint ő már olyan öreg, hogy orvos helyett régészt kell hozzá hívni!). ...

A gyakorlótéri cserjés, gazos, iszalagos dombot már sokadszorra rohamoztuk, és az egyik győzelmünk után járó rövid szünetben egyikünk félrevonult a dolgát végezni. A sűrű nyomok és letaposott gyom arra utaltak, hogy gyakran használt vadcsapáson halad, továbbá még csekély nyomolvasó tudással is jól meg lehetett állapítani, hogy elődei is ugyan mi járatban voltak erre. Ahogyan a nagyterítékű felszíni aknamezőre ránézett, elröhögte magát és közülük a legformásabbra egy Gyulai kolbászról levett gyűrűs papírcímkét helyezett. Jött is vissza rögtön és odasúgta a legközelebbi bakának: Menj el te is, de jól nézz a lábad elé! Rövidesen visszajött ez is, szintén azzal a sejtelmes mosolygással, visszafojtott pukkadozó nevetéssel, és már indulhatott a következő is: Röhögni! Béni főtörzsnek kezdett gyanús lenni a vidámság. Vezényelt még kettő rohamot, az egyiket laposkúszásban, de a hangulat csak nem akart lohadni, helyenként már vinnyogó nevetések is hallatszottak. Erre megspékelte még a rohamokat egy lövészárokásással is, de mit sem használt, néhány kivételtől eltekintve az általános hangulat csak javult. A kivételek közé tartozott Zozó is, aki tegnap kapott levelet a barátnőjétől, és még nem nyugodott le teljesen. Reggel is már úgy érkeztünk a gyakorlótérre, hogy Béni főtörzs folyton a nyomában volt, mint légy a betegen, minden mozdulatába, még a nézésébe is belekötött, külön is utasítgatta, a sértőbb poénoknál felé fordult. Kereste a bajt, magának is, másnak is. Ebből élt. Közben egyre melegebb lett, az árnyékba nem mehettünk, és Zozón kezdett a végső stádium jelentkezni. Előbb dúdolni kezdett valami spiritiszta éneket, majd az Ószövetség és az Újszövetség összeegyeztethetőségének dogmatikai és formállogikai nehézségei felől érdeklődött nálunk, végül szanszkrit szövegtöredékeket idézgetett kedvére, mire ezt Béni főtörzs magára vette, hozzácsapta a korábbi sérelmeit is és megszólította Zozót: „Kisbarátom! Van valami véleménye?” Zozó prófétához illően már látta a jövőt és békésen elhallgatott. „Kérdeztem valamit, Katona!”, „Netán kifogása van a gyakorlattal kapcsolatban, netán megszegi a parancsot, megsérti a feljebbvalóját?” tukmálta a lehetséges vádpontokat az a Béni főtörzs, akit a népi demokráciának úgy kellett kivakarni előbb a koszból, majd aztán a fegyintézetből is, és azóta a további felelősségre vonások elől a Néphadsereg egyenruhájában bujkált, végül is különféle büntetőzászlóaljakhoz helyezték, hogy ott legalább hasznosíthatja a képességeit. Zozó eltökélten hallgatott, ezt Béni főtörzs már megalázkodásnak vélte, de nem akart félmunkát végezni, és kiadta a parancsot: „Kattonaa! Futtóléppésben elmegy a dombig és megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszafut és jelenti nekkeem!” Zozó végig emelt fejjel és meglepően gyorsan megtette az utat, ez a további poénok kijátszása tekintetében már kicsit elgondolkodtatta Béni főtörzsőrmestert is, de mégis önelégült harsánysággal kérte számon a parancs végrehajtását. „Katona! Jelentse, hogy ott talált-e a dombon?” Zozóról szakadt a verejték, messze nézett a tiszt szemében és jelentette: „Jelentem, igen, csak le van takarva egy darab papírral.”

 

 

Katonai csillagok (válogatás)

 

Illés honvéd

 

Jó hosszú sorok voltak a Hegyaljai Állami Gazdaság szőlészetében, a szüretelő gimnazista lányoknak meg ritkán vittek a műanyagládákból, ezért alaposan megtaposták a szőlőt, férjen bele minél több. Mi már nem találkoztunk velük, unalmasan jártuk a sorokat, párban dobáltuk fel a ládákat a pótkocsikra. Fenn is ketten kapkodták el, mondtak is jó cifrákat, amikor egy, két nehezebb érkezett. A nagykanizsai ezredből vezényeltek bennünket a hegyaljai szüretre. Mi örültünk neki, egy ideig legalább hazafelé irányba utaztunk, Sátoraljaújhely környékén pedig egy régi kúriában volt a szállásunk, rendes ágyneművel. Könnyeztünk, amikor a huzatot felhúzhattuk a párnára, takaróra. Ám az áhítat csak addig tartott, amíg a harmadidőszakosok Vili nevű szakaszvezetőjére rá nem jött a kivagyiság. És indult az egzecíroztatás, az ezeréves seggrepacsi, a „ki adta, ki kapta, kinek adta vissza”, rímszerkezetű népszínmű. Változó rendezésben, több felvonásban. Szóval a kopasz-csicskáztatás, bunkózás, anyázás, egyebek. Én éppen az asztalnál ültem, csomagot kaptam és azt bontottam fel, beszélgettem az akkor megismert másik öreg katonákkal, Máté Lajossal, Illés honvéddel. Mi az alapkiképzést éppen befejeztük, ők egy másik munkahelyen dolgoztak idáig, és itt kellett a harckocsi zászlóaljnak találkozni, és a szüret végeztével visszautazni Nagykanizsára. Mondták nekünk, hogy addig örüljünk, amíg tart az alapkiképzés, mert addig csak magunkban vagyunk, egymás kapcáját szagoljuk csak, meg amit a tisztek művelnek velünk, de azok esténként úgyis hazamennek, és akkor lesz majd keserű a világ, ha az öregek közé kerülünk. Egészen hihető volt a gondolatmenet, ezért kellőképpen csendesen is viselkedtünk. Ahogyan a csomagot bontottam, elsőként Illés honvédet kínáltam meg, majd rögtön Máté Lajos tizedest, aztán a többi újonc sorstársat, nekem maradt is, nem is, de mint kiderült az öregek már a vacsorán túl voltak, ittak is valahol, így igazán csak az illemet lesték, mekkora emberség van bennünk, már aki, aki kíváncsi volt erre. Színeskedve, gazsulálva adjuk-e, vagy becsülettel? Illés honvéd is egyet vett ki, azt is elfelezte a bicskájával, aztán végignézett rajtam, a falumról kérdezett, meg a családról. Kint már tartott az újoncgyötrés, de a Vili szakaszvezetőnek még nem volt elég a létszám, ezért bekukkantott a társalgóba, és az anyánkat szidva zavarta ki a maradék újoncot a többi közé. Illés honvéd énrám nézett csak, amikor annyit mondott: „Te, itt maradsz!” Az mindjárt feltűnt, hogy a Vili szakaszvezető erre elsápad, hebegve hátrál ki a szobából, és csak annyit hadar: „Jól van már, Illés, jól van már!” Másnap derült ki, hogy Vili szakaszvezető miért is viselkedett úgy, ahogyan. Adogatjuk a ládákat, folyik vissza a must a nyakunkba, minden bajunk van, de a traktoros egyre gyorsított, és röhögve nézett minket a visszapillantó tükörből, és tovább gyorsított. A pótkocsin fenn csak Szabó Petya állt, a társa berúgott és a sor végén aludt, így neki kellett a ládákat aznap egyedül elszedni. Az a nyúlánk, laza, villámgyors mozgású Szabó Petya, aki a zalai falusi discokban azzal szórakoztatta a verekedősebb hajlamú vetélytársakat, hogy néha a plafont is megrúgta, egyébként pedig bármi eltört a kezében, ha nem vigyázott. És akit csak Kehidakustánynak csúfolt néhány tiszt, mintha a szülőfaluja nevét, meg a sorsát mindenki maga választhatná meg. (Bár ezek a tisztek a leszerelés napján rendre beteget jelentettek.) Egymás képességeit ismerve és messzemenően értékelve az Illés honvéd volt a legjobb barátja, meg a szótlan Máté Lajos, két középtermetű, de rejtett képességekkel rendelkező szabolcsi és bihari traktoros fenegyerek, akiktől mindenki tartott, pedig senkivel nem kötekedtek. Szabó Petya is csak mindig mosolygott, de így is meggyőző tudott lenni. Volt korábban még egy barátjuk, aki a második időszak elején meghalt, A Zoli. Ha mondta, mindenki csak így mondta: A Zoli.

Ahogyan a traktor egyre jobban felgyorsult, észrevettük mi is az aljasságot, de Illés honvéd engemet félrelökött, káromkodás közben vett egy mély levegőt, és előre hajolva, csak négy ujjal, csuklóból röptette fel a helyenként 40-50 kilós ládákat a magasított pótkocsira, Szabó Petya kapkodta el, ürítette ki, dobta le az üres ládát, kapta el a következőt jó kilométer hosszan. Az Illés honvéd pedig pöckölte fel a ládákat. A traktoros, amikor ezt látta, a vér elhagyta, és a sor végén már úgy kellet kiemelni a traktorból, persze, hogy ki is emelték, de nem ölben, és csak azt sikoltozta: „Fiúk! Ne bántsatok! Ne bántsatok! Nekem is mondták!”

 A szüretnek vége lett és a pénzünket is elsikkasztották. Akkor is csak annyit mondott az Illés honvéd, mint a ládadobálásnál, aztán visszautaztunk, és ment tovább az élet Nagykanizsán.

 Zoli vidám cimborájuk, jó pajtás volt, és bár itt a zalai környékben született, de ugyanolyan falusi gyepen nevelkedett, mint ők. A Honvédségnél találkoztak egymással a szabolcsi, hajdúsági, bihari, békési és a zalai fiúk, és kötöttek egymással barátságot akár az életen túlra, angyalbakancsos szövetséget minden ellenség ellen. Egymásra csodálkoztak, gyermekkoruk emlékeiben sok közös hangot, színt, mozdulatot találtak, olyan egyformák voltak együtt, és ezt nem is bánták. A vágyaik is hasonlítottak egymáséira, az a kislány is éppenúgy írt nekik, a munka is legalább annyi lett volna, csak otthon lehettek volna. Aztán valami baj történt, az életerős, vidám fiú szívinfarktust kapott, pár óra alatt meg is halt. Az erőltetett gyakorlatoktól, vagy keverhettek a reggeli teába valamit, amit nem bírt a szervezete, nem tudhatja senki, de Zoli fényképe egy ideig a folyosón állt, azután már csak a lelkekben, és a nevét a szájára büntetlenül senki sem vehette, csak ha együtt volt a szakasz és közösen emlékeztek rá. Egy kora tavaszi csípős reggel a szakasznak messzebbre kellett utazni, valami nehezebb munkára. Ahogyan a Csepel teherautóra kapaszkodtunk, az öregkatonák összesúgtak, és maradtak még lenn. Aztán amikor a gépkocsiparancsnoknak kijelölt tiszt is megérkezett, vesztünkre éppen Béni főtörzsőrmester, Illés honvéd a legigazabb tisztelettel, ahogyan csak ember szólíthatja meg a sorsát, kérte meg: „Főtörzs Elvtárs! A Zoliék faluja mellett megyünk el, be se kell menni a faluba, a szélén van a temető. Ott megyünk el előtte. Szeretnénk... megállni a Zoli sírjánál! ... A temetésre se engedtek el minket!” „Gépjárműűre!” volt a felelet, de a fiúk biztosak voltak a sikerben. „Jól elmondtad!, Mi nem tudtuk volna így!”, „Biztos meglesz!”. Ültek a szeles platón, vidáman és csendesen, mint a jó gyerekek, vagy mint akiket leszerelni visznek, éppen csak nem énekeltek. És nem integettek kivételesen a lányoknak sem. Mentek, mint akiket nagyon várnak valahol. Néztek előre, és néha rámosolyogtak valakire. „Meglesz!” A sofőr azonban már sejtett valamit és egyre sűrűbben nézett a parancsnokára, mikor szól, hogy lassítson. Béni főtörzs kifelé nézett az ablakon, és nagyon elégedett volt: „Most a markában van az egész szakasz.”, „Ez keell!”, „Ez az Illés is, most nem olyan nyakas ám, mint szokott, máskor éppen, hogy csak tiszteleg!” A temető már látszott, a sofőr idegesen kapkodta a fejét, hol az útra, hol a temetőre, hol a tisztre, de parancsot nem kapott, menni kellett tovább. A katonák néztek a temető után, amíg eltűnt. Ekkor ütemes zuhogás és rögtön rá recsegések hallatszottak, „Illééés! Ne csináááld!” kiáltásokkal, de a recsegtető zuhogás nem szűnt meg. Béni főtörzs „Álljt!” kiáltott, és kiugrott a fülkéből, de odébb is húzódott gyorsan, mert Illés honvéd hol az öklével, hol a fejével verte már a Csepel platóját, repedtek a deszkák, röpködtek a szilánkok, fröccsent a vér, habosan hörgött, ami még élő volt belőle. Béni főtörzs a pisztolyát babrálta és közben biztosra vette a lefokozását a kocsiplató miatt. Ijedős volt és más nem is jutott eszébe. (Ez is a tiszti klubban derült ki.) Nehezen hagyta abba Illés honvéd, az ökle már rongy volt, a feje körben vérzett, a többiek sem fogták le, hanem a tisztet takarták, nem mintha sajnálták volna, inkább, hogy az Illés honvéd elé ne kerüljön, ne legyen még nagyobb a baj. A roham elcsitult, és a szakasz egyenként a tiszt felé fordult. Álltak szótlanul. És a másik régi jó pajtás, a zalai Szabó Petya mondta ki, elnézve a tiszt mellett, félve is és undorral is: „De, Főtörzs Elvtárs! A temető előtt mentünk el! Miért nem tudtunk megállni?”

Béni főtörzs hallotta, vagy nem, értette, vagy nem, az nem derült ki. Az esetet azonban nem jelentette, mert úgyse hinnék el, hogy ezt egy ember csinálta, még azt gondolnák, hogy hagyta a katonákat berúgni, aztán ezek meg persze szétverték a kocsi platóját. Mesélte a kantinban hónapokkal később.

 

- " - " - " - " - 

 

Olyasféle régies hívogató

 Tibor-napi vigadalomra,

 mellyel együvést megrendeztetik

a Mustárnyomó és Medvehajigáló Bajnokságunk is,

e sorban mindjárt az első

                   Lesz még hozzá:

 

Sült oldalas, orja, tarja,

Malackának füle-farka,

Virsli főve, sült kolbász, ’s

Mindenféle fűszerszám:

 

Sztárvendégnek Erős Pista,

Itt lesz párja Édes Anna,

Káposzta, meg nagy kanhagyma

És csípős mustár áldásnak!

~

(Grand Tuning de Luxe)

~

Aztán sör, bor, sőt koktélok,

Konyak, vodka – akciósok

Gyomornak mik kedvesek

És még egyéb kegyszerek:

 

Jámbor szörpök, laza fröccsök,

Elmefényesítő „tőccsök”,

Sőt, szemvidító párlatok,

Hát, múljanak a bánatok!

~

(Ki ne hagyjam!)

~

P+R anyag (Pálinka+Rum) bőven mérve,

Borús lelkek víg üdvére,

Tudománynak, tanulságnak,

Szomjú szívek záporának!

 

Vadkanból vagy gímbikából,

Talán kompetenciából,

Bográcsban, ha ezt-azt főzünk,

Elkészül majd jó pörköltünk,

 

De ne lepődj meg, ne csodálkozz

És ne kérdezd a nyitját,

Vadászunk, ha mellétrafál,

Ehetünk még birkát!

 

Ámbátor még közóhajra,

Amit rejt a lerni alja:

Sercli, rétes, mákos béles,

Cipó, buci, kalács mézes,

A sor ehol mégsem véges,

Mert a buktánk lekváros.

 

S ne felejtsem a szükségben,

A gyötrelmes férfivészben,

Pokoltűzre, macskajajra,

Mindenféle földi bajra

Javasasszony féltett titkát,

Háziorvos amit diktál,

Hova tovább – szóda tisztán!

~

(Jedlik Atyát áldó imát,

És másnapos fohászkodást

Bőszódájú fröccsel hintve

A hajnali káprázatban,

Miseboros áhítatban,

Elrebegni ne feledd!)

~

Jöjjön tehát, jöjj el hozzánk,

Békén kívül mást ne hozzál!

Mindenmásra lészen gondunk,

Barátságot nem csak mondunk,

Egy kedélyes vendégségre

Éppen ezért elvárunk!

~ ~ ~

Érkezés már délebédre, a munkanapokon is megszokott irányokból,

2014. Szent György hava 14. napján.

(GPS koordináták a messzebbről jövők kedvéért (is) túloldalt megírva találtatnak.)

Tárogatóra megfogadjuk

Vesztergám Miklós Hazánkfiát,

de helyenként megszólal a Kandúrhang Trió

és üzembe lép a Húrhangoló Kft. is.

 

Szerzé: Kiss-Pető Tibor

 

Székely mese 2020-ból

Hargita megyei tudósítónktól: Döbbenetes hírt kell közöljünk! Mojzes Áron székelyfancsali lakos az állami erdészet területén a minap medvét lopott. Rendőrségi jelentések szerint tettét nem bánta meg. Nem volt rá ideje...

2020.